A dohányzásról való leszokás ne riadjon vissza, KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: BOSZORKÁNYOS ESTÉK

Japánbirs Előző életemben nagyvilági életet éltem. Harmincéves korom körül kiszabadultam, noha csak időről időre és sohasem teljesen azaz lélekben is: hogy mást ne mondjak, az öntudatlanul fölvett szokásaimban például a létező szocializmus rozsdás vaskalitkájából, és a rám szegeződő, szigorú tekintetek kereszttüzében röpködni kezdtem a tágabb kalitkában, az utazók világában, mint egy hipotetikusan szabad madár.

Cigi: így nem hízunk el leszokás után!

Rabok, börtönőrök, tudjuk, hogy van ez. Berúg a szabaduló a szabadságtól, aztán csak néz, hogy visszakerül oda, ahonnét elindult… Én a dohányzásról való leszokás ne riadjon vissza fenékig ürítettem a mámor poharát. Mint annyi más magyarnak az én korosztályomból, nekem is a nyelvtudás volt a mumusom. Bip, bip… Orbán Ottó, te konferenciázol angolul! Bip, bip… Orbán Ottó, te beszélsz angolul! E nagy fölismerés fényétől káprázó szemmel nem láttam a csillagok állásába rejtett baljós lehetőséget, el nem hanyagolható esélyét annak, hogy ezen az úton a nemzetközi költőtalálkozók playboya is válhat belőlem.

Cselekedni nem akar, legalábbis ott rögtön, az autóbuszban, a nagyszámú költő közt zötykölődve nem, bár ki tudja, a nő szívét ki ismeri, mindenesetre az öléből áradó sugárzástól megvadulna a legközönyösebb Geiger—Müller számláló is.

Aztán elragadja tőlem a Paphoszban fogyasztott nagy mennyiségű vörösbor, és Nicosiáig édesen, aprókat horkantva, időnként a vállamnak zuhanva alszik. A görög mitológiában jártasak már rég kitalálták, hogy nem a Balkán-félsziget déli, görögök lakta részén, hanem az állatias szexből pfúj!

• A kőtörő sovány, vékony emberke; fekete a haja, fekete a szeme, fekete izomtalan lábszára, még az arca is koromfeketének látszik.
• Hagyja abba a dohányzást és a kövérséget mit tegyen
• Milyen csillagkép alatt születtél?, Hogyan lehet kilépni az állatövi jelekből

Kazukóval mindazonáltal nem ott találkoztam, hanem az érkezésem utáni első vagy második napon Iowa Cityben, az amerikai Közép-Nyugat kis egyetemi városában.

Ott is a Mayflower nevet viselő üreges betonkocka mélyén, a Bauhaus és a Sing-Sing fegyház frigyének e szörnyszülött gyümölcsében, megalapozatlan vélemények szerint afféle, egyetemisták számára is megfizethető diákszállóban, melynek kedélyes otthonosságáról a dohányzásról való leszokás ne riadjon vissza akkor alkothatunk fogalmat magunknak, ha Petőfi Sándor, a tizenkilencedik században élt nagy magyar költő és szabadsághős János vitéz című, és megjelenése óta a magyar olvasók körében rendkívül népszerű elbeszélő költeményének kőharapó óriásait képzeljük egy útmenti óriásmotelbe management-nek; mondom, itt, az üreges kocka alagsorában, az alagsorba telepített uszoda medencéjében, ennek kegyetlenül klórozott vizétől félig megvakulva irodalmiaskodni, konferenciázni, utazni már tűrhetően tudok angolul, de a sportszerboltban még nem tudom, hogy minek mondják Amerikában az úszószemüveget; goggles-nek, nagyokos!

Nincs szemüvegük, nem égeti őket a víz, ők égetik a vizet, a lány halk sikolyokkal koloratúrázik, a fiú mély torokhangokat hallat. A látvány és a hangok fölébresztik bennem a balsors tépte magyart nekünk Mohács kell!

Dilip, Bombayban szerzett indiai barátom, akiről másutt bővebben szóltam, megemlítve azt is, hogy Iowában lakásszomszédok voltunk a Mayflower-ben, göcögve nevet uszodai megvilágosodásomon.

Vannak ázsiai nők, főként a kínaiak, de még a japánok közt is — kezd bele népnevelő előadásainak egyikébe —, akik olyanok, mint az időjárás itt, Iowában, ahol egy egész délutánon át tart az ősz.

Sokáig látszanak húszévesnek, némelyikük még ötvenen fölül is, hogy aztán egy szempillantás alatt változzanak át ősz anyókává. Kazuko rábeszélés a leszokásra ilyen, hát örül, amíg örülhet, tartóztatja a fiatalságát, a dohányzásról való leszokás ne riadjon vissza teheti.

Amúgy jószívű és rendes csaj, ha bajban vagy, számíthatsz rá. Dilip, másutt ezt is elmondtam róla, nagy igazságok tudója volt nő- és Ázsia-ügyekben, nem említve a költészet mellett legfőbb hobbiját, az indiai belpolitikát… Ami engem illet, bajban nem voltam, Kazukóval viszont olyan teameghívásos barátság alakult ki köztünk.

Egy csapatban játszottunk, az Iowai Világválogatottban, ő előretolt, dzsesszkísérettel sikoltozó csatárt, én megfontolt labdákat osztó európai középpályást; nekem ő egy kicsit harsány volt, neki én egy kicsit unalmas lehettem, de mind a ketten fölfogtuk, hogy fél évig egymás társaságában kell léteznünk, és ezen a kukoricaföldek közé ékelődött edzőpályán kell csillogtatnunk képességeinket: együtt sírunk, nevetünk — ennyi.

Mégis néhány év múlva, mikor óbudai lakásunkban megcsörrent a telefonom, és egy női hang az angolul beszélő japánok jellegzetes selypítésével azt mondta — Itt Kazuko! Honnan beszélsz, New Yorkból vagy Tokióból? A Gellért Szállóból hívott. A dohányzásról való leszokás ne riadjon vissza turnézott, közelebbről Varsóban, mint a nemzetközi költőtalálkozók egyik örökös meghívottja; gondolt egyet, és átugrott Budapestre. Mondtam már, hogy akkoriban nagyvilági életet éltem, még vezethettem is.

Ginsberget, amikor itt járt, egy pöfögő, sárga Wartburggal fuvaroztam, Kazukót egy csöndesebb járású, drapp Ladával; a vak is láthatta, hogy haladunk. Először föl a szomszédos Gellért-hegyre, a panorámáért, aztán keresztül-kasul a városban, végül irány Szentendre. Száztízzel téptem az országúton, Kazuko rám szólt, hogy lassabban, fél a sebességtől.

Valahol megebédeltettem, aztán hazavittem, hozzánk, hogy lásson közelről egy családot, belülről egy lakást. Vagy ez nem is ő volt, hanem egy másik látogató? Valamelyik világító fogsorú indiai a kulturális csereférfiak közül? Ashok, a magas beosztású kormányhivatalnok Bhopalból? Nem emlékszem már minden látogatás minden részletére, nagy volt nálam a forgalom. De arra jól emlékszem, hogy este, amikor visszavittem a szállodába, Kazuko megölelt és összecsókolt. Gyönyörű nap volt, mondta, viszlát Tokióban.

Mit tesz Isten, megtörtént. Én a tokiói Edmont Hotelből hívtam Kazukót, ahol a központi számítógép nyitotta-zárta a szobám ajtaját, tudatta velem a dohányzásról való leszokás ne riadjon vissza a recepcióval, hogy honn vagyok-é vagy sem, van-e postám vagy sem, szívből szeretem-e a Nagy Testvért vagy sem; megbízhatóságában egy percig sem kétkedhettem, hideg és gyakorlatilag végtelen memóriájában könyörtelenül rögzítette volna azt a szomorú tényt is, hogy megtébolyodtam, ha történetesen csakugyan megtébolyodtam volna és hozzányúltam volna a minibárnak nevezett szobai hűtőszekrény csábítóan csillogó, a szó szoros értelmében méregdrága üvegcséi közül akár csak egyhez is.

Előszörre sikerült is fölhívnom a szálloda mosodáját, bár nincs kizárva, hogy a körzeti tűzoltósággal beszéltem, illetve ők beszéltek velem, valaki nagyon magyarázott valamit japánul, én meg legjobb tudásom szerint igyekeztem a mondottakat angolul is, magyarul is megszívlelni, mondanom sem kell, hogy nikotinfüggőségi kezelési árak eredménnyel, de végül mégiscsak siker koronázta vállalkozásomat, és némi ismételt japán madárcsicsergés után — bátraké a szerencse; milyen igaz!

Taxival jött értem, kocsija nincs, mondta, Tokióban különben is őrület autózni, haladni, parkolni nem lehet, rosszabb, mint New York.

A taxi eközben egy nagy folyó egyik hullámaként, tehetetlenül sodródott valamerre, amerre a forgalom vitte, láttam a császári palotát övező falat, erről még tudtam, merre van, aztán elnyelt bennünket a sok ezer apró faluból összerakódott városszörnyeteg, föl-le, jobbra-balra, hidak, magasút, följárók, lehajtók, aluljárók, ösvénynél alig szélesebb, kanyargós utcák, az egyikben megállunk, itt lakik Burt Blume, mindkettőnk amerikai ismerőse, az Iowai Nemzetközi Íróprogram volt titkára, az egykori hippi, akiből menő üzletember lett Japánban.

Véletlenül épp a Japánban időző iowai veteránok régóta tervezett találkozója előtt egy nappal hívtam föl Kazukót, aki meglepetésnek vitt magával a bulira, volt is nagy nicsak-az-ottózás, hátbeveregetés, magasra emelt pohár. Most láttam Kazukón, hogy öregszik, még mindig nem az arcán, csak tétovává szédült mozdulatain.

Egy csomó homályos rendeltetésű áruházi műanyag szatyorban ezer apróságot cipelt magával, ajándéknak szánt mütyüröket, mindenféle papírt, kendőt, rúzst, ki tudja, még mit, folyton kotorászott köztük, és mindig épp azt nem találta, amit keresett, színes kendők felhője örvénylett körülötte, úgy látszott, elsüllyed benne, a világban. Hirtelen megcsapott valami részvéttel vegyes szeretet, a dohányzásról való leszokás ne riadjon vissza nofene, hát a dohányzásról való leszokás ne riadjon vissza újra egy csapatban játszunk!

A buliról, ami különben egész emlékezetesre sikeredett, éjféltájt fuvarozott haza, mármint az Edmont Szálloda népi köpködők a dohányzáshoz elé. Két puszi az arcán, jobbról egy, balról egy, azóta nem láttam Kazukót. Hallani sem halottam róla két hónappal ezelőttig.

Hogyan lehet kilépni az állatövi jelekből

Hazafelé Moszkvában meg kellett aludnunk Seremetyevón, a hasonnevű szállodában, melynek ilyetén minősítése a tokiói Edmont Hotel után erős túlzásnak tetszhet, nem véletlenül nevezi a magyar közbeszéd ezt az intézményt — hihetőleg súlyos történelmi tapasztalatok alapján — Sehunamotyónak.

Étterem van, étel nincs.

Segítünk: szokjon le hízás nélkül! Megjelent: Dohányzás Sokan aggódnak, hogy a dohányzás abbahagyásával elkerülhetetlenül hízásnak indulnak.

Étkezési kuponunkon a pincér jót derül, hogy milyen vicces népség vagyunk mi, magyarok, aztán kihoz valami haltápízű, keményre fagyott csontot, mely élő korában talán sertésborda lehetett.

A nyolcvanas évek modern szovjet tranzitszállójában két dolog folytonos jelenléte nyújt biztonságérzetet a rázúduló információözönben szilárd pontra vágyó utazónak, a tányérsapkáé és az épület minden pórusából bűzlő rovarirtóé. Ha Anonymus a honfoglalás minden eseményéről beszámolhatott volna, föltétlenül megemlítette volna azt a különösen a néprajzosok számára sokatmondó tényt, hogy a honfoglaló magyarok egy csoportjának, egy Japánból hazaérkező kulturális küldöttségnek átható szilvaszaga volt.

Boreász sörénye

Még két év van hátra kalandozásaim korából. Aztán rám csapja magánzárkám ajtaját, soha ki nem nyitandó, egy a politikánál is szigorúbb foglár, az elhatalmasodó betegség. Elismerem, kissé szokatlan párosítása ez az eseményeknek, hát még ha hozzátesszük azt is, hogy a mi sajátos nézőpontunkból tekintve az utóbbi a fontosabb. Takács Zsuzsáról tudni illik, hogy a kínai horoszkóp szerint az ő állatövi jegye a tigris. Továbbá azt, hogy minden általam ismert tigris közül pedig ezek sorába bevettem a Micimackó Tigrisét is ő az egyedüli, aki raccsol.

De hogyan!

Meg kell a szívnek hasadni! Ahol más egy közönséges r hangot pörget, ő egy v és h közötti, sóhajszerű hangot hallat, mely angyalszárnyon suhan a magasba, és lebeg, mint brüsszeli csipke a szélben.

Szomszédnéni: Hogyan szokjunk le a dohányzásról?

Mondják, a tigrisnő egyszer bement a tejboltba, és kért két joghurtot meg egy karéj kenyeret, mire az eladólány tágra nyílt szemmel bámult a formás fenevadra, és azt kérdezte: — Két kiló túrót egy szelet kenyérhez?

Az ilyesmi öniróniára neveli az embert, még ha lélekben a dzsungel királynője is. Nem véletlenül fedezik föl mind többen a Takács Zsuzsa világát benépesítő szellemek hús-vér lényekhez illő kötődését bizonyos helyszínekhez, történetekhez.

Vagyis a brüsszeli csipke csakugyan átszellemülten lebeg, de azért az sem elhanyagolandó körülmény, hogy a csücskét egy realista tigris tartja a szájában. Mindez valamiképp a világ tudomására is juthatott, mert Takács Zsuzsát újabban szokás meghívni különféle nemzetközi rendezvényekre, melyeken a világköltészet dolgairól esik szó.

• Cigi: így nem hízunk el leszokás után! - HáziPatika
• Így csókolnak a zodiákus jelei Szórakoztató horoszkóp: milyen zodiákus feleség vagy?
• Segítünk: szokjon le hízás nélkül!
• KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: BOSZORKÁNYOS ESTÉK

Legutóbb Spanyolországba hívták, valami kastélyba, ahol ki mással hozta össze a sors, mint Kazukóval. Ők persze nem ismerték egymást, de hamar kiderült, hogy mindketten ismernek engem, ettől fogva nem volt gátja a társalgásnak.

A dohányzásról való leszokás ne riadjon vissza akár a sors rendelésének is vehette ezt a találkozást. Vele volt legújabb, különlegesen szép kiállítású kötete, mely egy angol festő absztrakt képeinek társaságában Kazuko verseit tartalmazza két nyelven, japánul és angolul, köztük egyet, amelyik rólam szól.

A kötet huszadik oldalán, a japán írásjelek közt latin betűkkel írva olvasható a nevem: OTTO, épp csak kilencven fokkal elfordítva, mert a japánok jobbról balra és föntről lefelé róják a sorokat. Ki vagyok ütve. Azt hittem, Kazuko igazából senkire sem figyel saját magán kívül, és most tessék, egy a tokiói veteránbulin enyhén borközi állapotban elejtett megjegyzésem köszön vissza a verséből. Egy átgondolatlan rögtönzés, kimerevítve, véglegesítve. Ezredszer élem át azt, hogy mindent tudok a mesterségemről, kivéve a lényeget, hogy mikor, miből és miért lesz vagy nem lesz vers.

Belőlem, illetve abból, aminek Kazuko látott engem, most lett, így és ez lett, és érjem be ennyivel. Egy frászt. Abban a világban, ahol tigrisek is kézbesíthetik a postai küldeményeket, igazán semmiség megidéznem N. Scott Momadayt nem vicc, tényleg így hívják, kis ráhagyással Anyák napjánaka különféle indián rezervátumok iskoláiban felnőtt, modern törzsi énekmondót és Pulitzer-díjas regényírót, a termetére nézve máris költőóriást, aki Oklahomában részegen ugyan, de merő barátságból úgy vágott hátba, hogy majdnem belukadt a hátam, miközben azt bömbölte a disztingvált éjszakai bár le-lecsukló fejjel kornyadozó közönségének: — This man has a presence!

Amivel valami olyasmit akarhatott a világ a dohányzásról való leszokás ne riadjon vissza hozni, hogy abban az én jelenlétemnek súlya van. Ha valaki megítélhette ezt, ő igen.

Az általa naponta elfogyasztott nagy mennyiségű alkohol súlyát leszámítva, nettó súlyban is többet nyomott száz kilónál, amikor pedig döngő léptekkel elindult valamerre, sejthetőleg a mosdóba, járás közben kilengett, mint földrengés idején a felhőkarcolók.